Hát ezt is túléltem! ;)

Ezt a címet egy kedves tréninges csapattársamtól kaptam, vagyis miután elpanaszoltam neki sorozatos balszerencséim történetét, ő mondta, hogy no para, ebből is lesz majd egy blogbejegyzés a fent említett címmel. Hát tessék :)

A kis szigeten 3 hetet voltam a nénivel, erről azért nem írtam bővebben, mert egyrészt az erdőben a semmiközepének közepén nemsoksemmi történik, másrészt mert valljuk be őszintén, sziporkázó személyiségem nem is olyan rejtett ellenben nagyon egyértelmű része a lustaság nevű gonosz szörnyecske (kiűzésén fáradhatatlanul fáradozom, de valahogy még nem sikerült lerázni, rosszabb, mint a bolhás Bodri a disznóólban).

Nadena, a kakikavarás angol módra csak ezután következett igazán, a szervezés ugyanis maximum annyira tartozik a cég erősségei közé, mint nekem az anatómiatanulás. A remény hal meg utoljára, de eddig nem domborítottak túl fényesen. Ugyanis természetesen miután el kellett hagynom a nénit, mivel visszajött az állandó gondozó, gyakorlatilag földönfutó lettem volna. Szerencsés barátságom a néni családjával segített, hogy még pár napot maradhassak.
Ezalatt kaptam pár javaslatot, hogy hova is mehetnék és kihez, de mivel racionálisan gondolkozom, így a teljes orvosi team és nővércsapat felügyeletét igénylő kliensekre vérző szívvel nemet kellett mondanom, ugyanis nem kívánom túlbecsülni a képességeimet. Persze jött a felső nyomás, a „keleteurópaibevándorló” neki ez is jó lesz, a  „mennyé má” meg „as expected from you” és hasonlók, de igyekeztem az effajta erőszaknak diplomatikusan ellenállni.  Ezt javaslom mindenkinek, aki bármilyen hasonló, külföldi cégen keresztül kíván dolgozni; aki hagyja, azt igenis kihasználják… Aki nem, azt is, csak max nem annyira (keserű tapasztalatok tárházáról bővebben később, ill. személyesen).
Kedves bánásmódjuknak és érzékeny lelkemnek köszönhetően egy kellemes éjszakára szoros barátságot köthettem a fürdőszobával, annak is a padlójával, szeretetreméltó emberpéldány híján a WC deszkát ölelgetve.  Még véletlenül sem ilyen formában próbáltam az egyetemi bulik és esetleg alkoholfogyasztás hiányát felidézni vagy kompenzálni (bár való igaz, munkaidőben, vagyis majdnem MINDIG alkoholtilalom van a ködös Albionban).

 Közben tönkrement az ebayen vásárolt szuperokos nagyon noname kínai csodatelefonom, mert hát mért ne… és a drága bankom is elfelejtette, hogy a szépséges, ezüstszínű, dombornyomott visa kártyám is erősen magatehetetlen állapotban van pinkód nélkül (amit persze még a mai napig nem kaptam, ez aztán „money saving project” a javából).

A lényeg, hogy 2,5 nappal később ugyan, de el kellett hagynom a kisszigetet. Semmi munkalehetőség, semmi jövőkép, de menni kellett. Szerencsére retúrjegyem volt a céges központba (Alcester) visszafelé, és pár éjszakát lehet a céges szálláson tölteni. Az utam kezdőlökését a reggeli mérlegelésen 40,6kg.ot mutató bőröndöm adta, amit a mai napig nem sikerült sikeres fogyókúrára fognom, de dolgozom az ügyön.

Az utazás (röviden, tömören, minimálisra fogott picsogós részlettel): először is kocsival a hajóig, eddig rendben volt, bár a bőrönd útja a kocsiig nem volt zökkenőmentes, legközelebb elefántot vagy tevét is kérek hozzá. A hajóra persze rossz jegyet adtak, és nem is értették mért hápogok - mint a kacsa itatás közben - az árcédula láttán, de ezt még mosolyogva elintéztem.  A hajókázás csak egy kellemes félóra, némi hullámvasút effekttel fűszerezve, de abszolút vállalható a jármű. Ezután a busz Southamptonban és az első vonat is kifogástalan volt…
Nadena, túl szép is lett volna ha zökkenőmentesen átjutok a fél országon. Az első átszállás után ugyanis valaki úgy döntött, hogy nem lel több örömet a napsütéses angol délutánban, vagy szimplán a kötéltánc felvételijére készült a helyi vándorcirkusznál, sajnos nemtudom, de már nem is fogom megtudni, mert szerencsétlenül konfrontálódott a vasúti szerelvények komplett tucatjával, így órákra töröltek minden járatot. Itt kezdett a mosoly lefagyni az arcomról. Miután mégis elindultunk, a kedves kalauz elfelejtette megemlíteni, hogy a világvége kisfaluban, ahol át kell szállnom, nem várják meg a késő vonatokat, és már nem megy aznap több járat. Szerencsémre otthon Magyarországon a huszadik ember, akit felhívtam, felvette a telefont, és időt-fáradtságot-mobilnetet nem kímélve rájött, hogy ugyan a másik irányba, de valamerre mégis eljuthatok a világvégéről (nagyon szépen köszönöm Niki).
Így jutottam Birminghambe, ahol további 2 óra várakozás után végre befutott egy vonat, ami elvitt a célegyeneshez. Sajnos az egyenes, mint ahogy azt soksok éve megtanultam, alapfogalom, így nem definiáljuk (bár találtam pár érdekes gondolatot a wikipédián), de a lényeg, hogy baromihosszú hosszúság. Természetesen ennek megfelelően egy kellemes órácskát tölthettem el szombat éjszaka az országút mentén, egy malaclopónak is beillő bőrönd társaságában, különböző nyelveken változatosan szidva a taxisofőrök időérzékét. Ugyanis a céges központ akkora város, mint Herend (ezerbocsánat az ott lakóktól), azzal a különbséggel, hogy se busz, se vonat, de postakocsi nem jár arra. Így kiszolgáltattam magam az elemeknek, míg végül begördült a várva várt, kb tízszer felhívott taxi, és elvitt a cottage-hoz (fogalmam sincs mért így hívják a céges szállás gondozók részére fenntartott részlegét). Végül közel 12 óra alatt sikerült megtenni az 5,5 órás utat… no comment…
 Az ajtó kódját hivatalosan tudtam ugyan, ennek ellenére laza félórámba telt bejutni. Az persze csak két nap múlva derült ki, hogy rossz épület rossz emeletének rossz ajtaján próbálkoztam, de sebaj ;)

Ennyi a picsogásból mára, Murphy barátunkat üdvözlöm, üzenem neki, hogy még többmilliárd ember várja szeretettel, nincs szükség az irányomba mutatott túlzott szimpátiájára, meguntam, mint milliárdos üzletember a huszonéves kedvesét…

Nem akartam magam túláradozni, úgyhogy a hepiend holnapra marad, de szerencsére már van helyem, ugyan csak egy hétre, még mindig nem ütöttem el senkitsem, és meglehetősen jól vagyok tartva erre a rövidke időre (hogy utána mi lesz, sajnos újfent nem tudom).

Ennek bizonyítására mellékelek egy képet az első estémről, tudom, hogy rendkívül informatív jellegű ;)

Soksok puszi mindenkinek szerte a nagyvilágban, ünnepélyesen megígérek egy rövidke irományt a jelenről, egyet tele képekkel, egyet angolul, és végül, de nem utolsósorban biztosan írni fogok a kiváló angol belsőépítészeti megoldásokról és kandikamerás pillanataimról.

Kissziget, nagysziget és az autó ;)

Tisztelt Nagyérdemű !!!

Legutóbbi memoárom óta annyi minden történt, hogy lassan kisregényt is írhatnék (már ha tudnék), de ettől megkímélek mindenkit (egyelőre).

Tehát.. Szinte közvetlenül azután, hogy megírtam a legeslegelső blogbejegyzésem, konkrétan másnap, már át is utaztam a szigetországot, vonattal meg vonattal meg busszal meg hajóval és kikötöttem egy kicsi délkeleti szigeten, ami Isle of Wight névre hallgat. Hivatalosan ugyan nem mondhatom meg senkinek sem, hogy pontosan hol vagyok (különben lesz nemulass), de kb a sziget közepén, az erdőben. Tényleeeeeg…  a szomszédjaink soksok pók, madár, meg az egész Egyesült Királyságban egyedül a szigeten előforduló vörös mókusok.  Nagyon cukik, valahol fotóm is van róluk, mivel kb mi etetjük őket a kertben.  :)

Nade, a munka. Ami igazából nem munka, mivel utálom az egészségügyben ezt a kifejezést, mert ez hivatás, akkor is, ha jelenleg a tápláléklánc legalját képviselem benne. Egy néninek vagyok a bentlakó 24 órás gondozója, egyenlőre jövő hétvégéig, mivel sajnos csak helyettesítem az állandót. A néni tündéraranyos, nyilván részleteket nem írok az állapotáról, de általában nem az egészséges embereknek van éjjelnappali gondozója…  A munkakörömbe minden beletartozik, amit egy egészséges ember saját maga ellátására megtesz, minden téren. Az első pár nap iszonyúnehéz volt, mert meg kellett szokni egymást, de mostanra nagyon megszerettem a nénit (nemérdekel, hogy ez így nem professzionális). Az eddig megismert angolok érzelemvilága kb egy teáskanál színvonalán áll, de nem szeretnék általánosítani. Még kapnak tőlem egy esélyt, hogy bebizonyítsák, hogy a materiális gondolkodásmódjuk mögött ők is érző emberi lények.

 Hivatalosan ugyan jár nekem napi két óra szabadidő, ami itt a semmiközepén nem érvényesül, de tegnap pl megkaptam az egész délutánt, és bemehettem a sziget nagyvárosába. Ezúton is köszönöm az HSBC banknak, hogy kb 3 órát elrabolt a szabadidőmből (de véééééégre van bankszámlám, el  se hinnétek, milyen nehéz ezt elintézni „keleteurópaiként” itt). A banki ügyintéző viszont tisztelettel adózott annak, hogy sikeresen ki tudom fejezni magam egy anyanyelvemtől eltérő másik nyelven, amire ő saját bevallása szerint sosem lenne képes :D egy pont nekünk ;)

nadena… Angol tartózkodásom leginkább kétségbeejtő és embertpróbáló feladata kétségtelenül a VEZETÉS volt. Aki ismer, tudja, hogy otthon a jóöreg, kedvesaranyos családi autóval nyomulok, ami történetesen egy kétütemű Trabant (igen, annak kormányváltója van. Aki nemtudja mi az,… na erre nemmondoksemmit). Büszke vagyok magamra, hogy tudom vezetni, sőt nagyon szeretem, mármár a részemmé vált. 

Viszont amikor a kedves munkáltatóm közölte velem hogy ezen a helyen vezetni kell kb napi rendszerességgel.  Nahát az volt az a pillanat, amikor majdnem kölcsön kellett vennem az oktatási segédanyagként használt egyik pelust…  mert az egy dolog, hogy van kis rózsaszín plasztikkártyám (aminek a képén úgy nézek ki,mint egy vizihulla,tekintve, hogy volt annyi eszem, hogy vérvétel után menjek okmányirodába)… de az egy egész másik dolog, hogy itt, ahol MINDENT képesek elszigetelten és teljes egészében máshogy csinálni, vezessek egy sosemlátott autót, aminek a jobb oldalon van a kormánya.  

De hát mit volt mit tenni, megnyugtattak, hogy ez baromiegyszerű, meg hát ez nem forgalmas hely, csak egy kis sziget, menni fog az. Hát oké, gondoltam vagány leszek, bevállalom,  „egyszerélünk”  és majd otthon arcoskodhatok, hogy nekem ez is megy. Azért az első alkalommal majdnem tele lett a gatyám, főleg mikor realizáltam, hogy FORDÍTVA KELL BEHAJTANI A KÖRFORGALOMBA… hihetetlen.. katasztrofális… siralmas. Na de a legszörnyűbb talán az, hogy a sziget domborzati viszonyai erősen hajaznak Veszprémre, és csak egyautós utakat építettek a kisebb települések köré. Igen, roppantvicces, amikor szembejön a teherautó.  :( ja, nem…
Mára már kb megjegyeztem, hogy hol lehet kikerülni egymást, és már a néni se nevet ki, ha az ablakot kaparom a sebváltót keresve. Szóval alakul a molekula. Ugyan a kocsi kb tízszer akkora, mint az otthoni, de szerencsére eddig csak egy műanyag szemeteskukát ütöttem el, azt is csak a tükörrel, így nincs halálos áldozata az ámokfutásomnak.

Mivel lassan elérkezem a nénivel az esti szeánszunkhoz, így egyenlőre befejeződöm, de hamarosan jövök soksok képpel még a tréninghelyszínről és a szigetről is.

Mélységes mély tiszteletem, üdvözletem mindenkinek az anyaországban :D
Na és ölelés, puszi és ami még tisztességes ;)